« Mit nem tennék a nevelésben    Kérdések »
9

Emlékek és IPM

:) vicces dejavu-s hangulatban maradtam, viszábbmenve gyerekkorig. Például, ha ti visszagondoltok kisgyermekként, mi volt a válasz arra, h mi leszel, ha nagy leszel?

Én tista dilis lehettem, mert bár másnak nem mondtam, mindig úgy gondoltam, h háború lesz és én ápolónő lezek a fronton. Sokáig ez megmaradt, ezért úgy gondoltam családom se lesz soha, mert hát ilyen élet mellett nem lehet, ugyebár:).

Meg olvastam egy cikket az IPM-ben, Ranschburgtól a fiatal illetve gyermekkori öngyilkosságokról. Érdekes cikk, pár dologgal egyetértek, pár meg hiányos. Bár valahogy soha nem akartam öngyilkos lenni. Még kamaszként sem. A gyerekkori meglepett, h akár hét éves kortól már lehet ilyen. No én hét évesen asszem máshol jártam gondolatban, de rossz, h ilyen élet is van. Ír arról, h a nagyon fiatalkorinál gond, h a gyermeki felfogás a halálról mennyire más, mint később. Pl.:h azt hiszik nem végleges:"Nagypapa csak alszik." Aztán, h sok gyerek fél a szülei halálától (a saját halála sosem merül fel). ez stimm, bennem s megvolt ez, v h mindenkit elveztek, v ha Mamával történik vmi, akkor vigyáznom kell az öcsémre. Talán ez utóbbiból kifolyólag túlzásba is estem az öcsibogyó istápolásában. De ez hosszú.

A másik érdekes gondolat, amit írt, h van olyan is, h felfogja a halált, de csak másoknál, pl.:"Apa azért nem fog soha meghalni."

Meg, h még kamaszként sem mindig tiszta ez a fogalomkör, és emiatt csak azt élik meg, h "innen el", de az nincs meg, h "hova" és h végleg. Pl.:egy 15 éves kislány bemegy, egyik zseb altató, másikban hánytató. Ő meg akar halni, de csak 18 éves koráig, mert addig nem akar itt lenni, de utána folytatná. Hát ez bár bénán hangzik, de aranyos gondolat. Talán többen , abban a korban úgy élik meg, h ez a pár év maradjon ki, és folytassuk, mikor már minden egyértelműbb, meg az osztálytársak sem cikiznek.

Az öngyilkosságra két lelki mozgatót ír le. az egyik, h a szeretet és a harag keveredik. Vki nagyon szeretett lény elvesztése nyomán. A szeretet benned van iránta, a harag pedig felé irányul, mert elhagyott, csak mivel már nincs ott, emiatt ezt is önmagad felé irányítod. Így elindul az önvád és a folyonos belső harc, mely az önpusztítás felé vezet. A másik egy késői Freud gondolat, miszerint az ember a születés előtti állapotba szeretne visszatérni. Illetve megvan benne az életösztön. Ha pedig a vágy erősebb, az ösztön erejével elindul abba az irányba és a megoldás végül az önpusztítás, amivel eléri vágyát, hitben. Az első talán racionálisabbnak tűnik. Bár szerintem rengeteg komponens kell egy ilyen helyzethez.

Játék részbe, ki mit gondol? No meg, h lehet a halált megfogalmazni? (Azt nem értettem, h "az elalszik" miért nem tetszik Ranschburgnak. Mégis akkor mit mondasz? Jön a csontváz, v a kaszás? V egy személyként írod le, mint a magyar népmesékben, jön A Halál, néni kér egy napot, majd holnap felirat, és mindennap ez,hisz odaírták, azóta is él, ha meg nem.. :)


2010. márc. 3. 12:51

írta: zsof77 - Kategóriák: Egyéb gondolatok , Játék
9 komment

Eddig 9 komment érkezett


  • 1.  lamadre
    2010. 03. 03. 21:42

    A halál az, amikor lezárod ezt az életed, számot vetsz vele, átgondolod a tapasztalatokat, elhagyod a tested és továbbmész újrakezdeni. Legalábbis nekem valami ilyesmit jelent. Hogy a csemetének mit fogok mondani ha majd felmerül benne a kérdés, azt még nem tudom, de szerintem kb ugyanezt.


  • 2.  Cuki-es-panni
    2010. 03. 03. 22:25

    Én nagyon félek tőle. Nem a sajátomtól, az olyan megfoghatatlan, hanem a szeretteimétől. Ha halál visszafordíthatatlan. Nincs több lehetőséged..nem bizonyíthatod többet, hogy mennyire szereted. Nem kérhetsz többet bocsánatod. Amikor eljön valakiért, akkor annak úgy kell fogadnia, hogy minden úgy van, ahogy a legjobban telik tőled. És mivel nem tudjuk mikor jön, ezért mindig úgy kell élni, hogy ha most vége lenne, akkor nem tartoznék senkinek bocsánattal, öleléssel, beszélgetéssel, törődéssel...és ez megterhelő. Nyomasztó a tudat, hogy ha most értem jönne, akkor nem úgy találna, ahogy itt akarom hagyni a világot..és mégsem teszek meg mindent, hogy jobb legyek, mert "majd holnap jobban igyekszem". Pedig egyszer nem lesz holnap. Illetve nem tudhatjuk, hogy mikor nem lesz holnap... ÖÖÖÖÖ, na ezt most nem olvasom vissza, mert gondolom összefüggéstelen, mindegy. A halál szomorú, mert mindig többet akarunk. Panninak nem tudom mit mondok majd. Valószínű azt, hogy a Mennyországba megy, aki meghal. Az jó hely, remélem.


  • 3.  zsof77
    2010. 03. 04. 9:23

    :) mindkettő nagyon jó, köszönöm. Én valahogy kavargok, ez is kicsit olyan mint az istenkép, változik az idővel. A kettő között gondolom, a halál nem a vég, csak vmi új kezdete, amit nem ismerünk. A lélek tovább mehet, de a testnek nincs tovább. Ki tudja viszont, mikor és hol térhet vissza megint. Ezért minden egyes alkalom esély, h fejlődjön, alkosson, kifejezze önmagát. Emiatt ki kell használni az életet, minden napját. Aztán ki tudja mi következik. (a racionalisták szerint meg, az életnek azért keresünk értelmet, mert az a tudat, h nincs különbség, te is meghalsz, vége és fű nő majd belőled, az elviselhetetlen lenne az ember számára.) :) Murphy mondásait szeretem viszont, élet=100%-os halálozás.


  • 4.  Cuki-es-panni
    2010. 03. 04. 11:20

    Én nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy nem "éljük meg" az újjászületést. Na jó, ez némi magyarázatra szorul:) Szóval úgy értem, hogy most sem emlékszem arra, hogy valaha már lettem volna (és nem is nagyon hiszem, mert nem igaz, hogy csak ennyit fejlődtem az előző életem óta:) Én én vagyok, és halálom után is csak én leszek, azok emlékében, akik itt maradnak a földön. És úgy él csupán tovább a lelkem, hogy ők gondolnak rám, és hiszik, hogy ott vagyok fent, és látom őket. És talán tényleg látom majd..
    Szóval az én lelkem csak ennek a testnek a lakója, amikor felmodják az albérleted akkor már nem kell neki új...de megmaradok, másokban, egy kicsit. Remélem. én így érzem.


  • 5.  sapimano
    2010. 03. 04. 11:51

    Érdekes téma.
    Ugyanis. Sok családtagot elvesztettem már az évek során (mamámat, papámat, keresztanyukámat), még sincs az, hogy összeomlottam volna.
    Viszont tudom, ha anyukámat elveszítem, akkor abba kicsit bele fogok őrülni. Aba már bele sem merek gondolni, hogy gergővel történik valami, mert akkor 1. beleőszülnék, 2. utána mennék.

    Egyébként a halál, mint folyamat, csak akkor "kedves", ha békés, fájdalommentes. Elalszik az illető, mert már beteljesítette a földi életében a feladatát, és tovább lép egy magasabb szintre, ahol újabb feladatot kap, hogy ezáltal fejlődjön a szelleme/lelke, a tökéletes, teljes tudásig.
    Olvastam, és hiszek is benne, hogy minden léleknek meg van a maga feladata ezen a világon, és azért jönnek vissza, hogy tovább tanulhassanak.
    Talán ezért is nem "rázott meg" a fent említett családtagok halála. Lehet szívtelennek tűnök, de így könnyebb elviselni, és nem az marja a bensőmet, hogy vajon jó helyre került-e, meghogy most nincs és mennyire fog hiányozni.
    Persze mint említettem édesanyámnál ez más. Most. Ugyanis nagyon anyás vagyok, és nem merek belegondolni az elvesztésébe. :)
    Ez is jó szedett vedettnek tűnhet :)


  • 6.  Kreativ Hobbi
    2010. 03. 04. 16:20

    Hú, ez tényleg necces kérdés egy gyereknél. De szerintem ők azért nagyon mélyen nem kérdezgetnek bele. Amikor nagypapám meghalt, akkor az egyik kisunoka kérdezte nagymamát, hogy akkor most a papa a menyországból figyel minket? És a mama mondta, hogy igen. A papa fenn van a Jóistennél és onnan néz minket. Igazából ez egy gyereknek sztem tök elfogadható és nem fog túl sokat kérdezősködni. Kb. 4-5 éves lehetett akkor Milánka. Egyébként pedig nincs pokol. A pokol csak az emberi fejben létezik. Ha visszakerülsz végül a fénybe, ott szeretet vár, kérdés, hogy mikor jutsz át a saját fejedben lévő poklon, hogy képes legyél befogadni... Ez a szörnyű ebben. Isten mindenkit egyformán szeret, csak az ember leválasztja magát és nem hiszi el.


  • 7.  lamadre
    2010. 03. 05. 9:50

    Sapimanóval értek egyet. Nem vagyok buddhista, nem hiszem, hogy fűszálként születek újjá, de mióta elolvastam a Vörös Oroszlánt, azóta abban biztos vagyok, hogy a lelkem továbbmegy, élni fog egy másik testben, más körülmények között. Nem hiszem, hogy emlékezni fogok az előző életemre, ahogy a jelenlegi előttiekre sem emlékszem, és ennek az az oka, hogy még nagyon messze vagyok attól a "szint"-től, hogy ez a tudás megadasson. Az meg, hogy így élek ahogy, vagy egy jutalom, vagy előkészítés arra, amikor majd megkapom ebben az életben azt a feladatot, leküzdendő helyzetet, ami által fejlődnöm kell. Ha nem megy, egy olyan szinten kezdek a halálom után, amit a mostani életem alapján megérdemlek. Tehát ezért is fontos, hogy hogyan élem az életem MOST. Annak ellenére, hogy nem tudom, igazából ki az édesanyám lelke, biztos, hogy van oka, hogy az ő gyerekeként születtem meg, az is lehet, hogy pont mi vagyunk egymás "feladatai". Nem tudom. Nem is kell tudnom, mert majd megtudom, ha itt az ideje. Ennek ellenére biztos, hogy rettenetes lesz, ha meghal, de csak a teste hal meg és ez vigasztaló lehet szerintem.
    Abban meg Xerxének van igaza, hogy a pokol mi vagyunk, a saját félelmeink, démonaink, amik pont attól nőnek nagyra, hogy a félelmünkkel tápláljuk őket.
    Zsó, szerintem te meg már voltál ápolónő a fronton, vagy valami hasonló. Tuti. Máskülönben nem bírnád ennyire ösztönből, erővel ezeket az élethelyzeteket amiket kapsz. Remélem nem ijesztek meg a gondolatvilágommal senkit.


  • 8.  Kreativ Hobbi
    2010. 03. 05. 12:08

    Cuki és Panni: amúgy nem baj, ha nem emlékszel az előzőekre, mert amit egyszer megtanultál, a következő életedben már automatikusan tudni fogod. Ezért van az, hogy ami neked természetes és magától értetődő, másnak nem az. Ilyenkor szokott kiborulni az ember, hogy hogy lehet a másik ekkora hülye. :DDDDD Lélek szinten, lenyomatként hozod magaddal a tapasztalatokat, bekódolva, ami működik tanulás nélkül. :) Arra meg semmi szükség, hogy az ember agyában keveregjenek az előző életek emlékei. Épp elég szerintem ebben az egy életben rendbe rakni az emberi fejet. :)))


  • 9.  zsof77
    2010. 03. 05. 14:20

    :)
    Úgy tartják egyesek, h a halálod pillanatában mindent tudni és érteni fogsz. Lélekként minden tudás a tiéd, de nem tudsz tenni semmit. Ezért esély az élet. Másfelől pontosan te választod ki a következő feladatot, kihívást), ezáltal h hova születsz, kik mellé. Vhol ez a sors, amit te választottál, csak később nem tudod már. Mindenkinek pedig épp a másik adja a feladatot, fejlődést, akit a sors mellé vezetett.
    :)Meg kaptam egy gondolatot ehhez a témához Kátyától (Létező linkelte be). A lényege, h maga az élet újjászületések sora. Mindig lezárva a régit, új irányok felé indulva, önmagadat megújítva. Mint egy lánc. Azt hiszem, addig jó míg mindig van erőd továbbfűzni, h ne akadj le egy problémakörnél. És milyen érzés lehet a végén visszanézni az egész láncot szemenként.:) akkor érezheted igazán, mennyire más is egyes eleme, honnan indul, mi mivé lesz, és hová jutsz a végén

Mondj valamit

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.







Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.