Manolak:)

Picit eltűntem, pedig rengeteg minden kavarog.

A legfontosabb felismerés magamhoz: fogalmad sincs, mit mikor hogy kell értékelni! (dirr pofon :)) Plusz zárójelben, nem tudsz KOMMUNIKÁLNI, könyv kell, de komolyan, mert vhogy úgy érzem, mintha szépen bekuckósodtam volna egy kis világhoz, aztán nem tudod lassan kifejezni magad a másikban, mert úgy elszoktál szinte tőle.

Mit nem tudtál értékelni?

Vicces, mert rengetegszer itt keseregtem, h de rossz itthon lenni csak, csupa házimunka, apró cseprő feladatok (Két gyermek dolgai, HAHA, :) nem kevés) és nem változik semmi, minden nap hasonló, stb.. Most meg, mint egy függöny, kezd felszállni a köd, és érzel egy fájó felismerést: 'ej milyen szép is volt ez:), nyugodt, békés, egy csodának szentelt időszak! '. Milyen jó, h most így érzem, akkor meg nem.

Most! Most álmodtam vmit. Egyre jobban érzem, h egy óriás lesz, ami meg rám szakad. Nem lehet egyedül elvinni. Meg kell tanulni együtt élni vele, időt beosztani, mert közben meg annyira fontos ez az időszak babusoknak is. Azt akarom, h a velük töltött idő csak nekik szóljon. Leülve, játszva, bevonva. Közben a házimunkát hellyel-közzel megcsinálni együtt.

Csak még tanulnom kell ezt is. Nagyon nehéz, mindennek új ritmust, hangsúlyt adni. Mindenesetre újra megújul a hozzájuk (babusok) fűződött érzelemvilág (vagy nem is tudom, h írjam le). Még fontosabbnak érzem őket, jobban figyelek rájuk. Eddig is különleges volt, mégis lassan nem élveztem, feladatként éltem meg, türelmetlenné tett, nem is tudom. Most ez eltűnt. Helyette még nagyon nehéz az időt beosztani, meg a "több idő kéne, de a babusok szabják a határt" bűvkört orvosolni.

Mindenkinek kellemes ünnepeket!:)

Hát be kell valljam, h híztam. Minek után önfeláldozó üzemmódban csokit eszünk napok óta, h ne maradjon annyi a gyerekeknek. Az a jó, h bár többen meghallották a kérést miszerint túró rudi,tejszelet, gyümi is remek egy mikulástól, mégis mindenből nem egy tonnát, hanem ugye kettőt kaptunk, mert bár Lilmó csak egy éves, mégis igazságosan kell mindenből.

És miután gondolja anya, h egy mikulás belefér uzsi után, lelkesen hozza, majd mesél és hopp feltöri... Hát nem lett volna szabad. Innentől a délután pár órára befagyott a sírunk-nagyon sírunk állapotba, kezét maga elé tartva, potyogó könnyekkel, egy szót hajtva : MIKULÁÁÁS!!!JAJ!!!Szegény mikulás...

Eszembe juthatott volna, h veszélyes ebben a korban mindez. Úgyhogy mire igyekeztem kimagyarázni, h a mikulásnak nem lett baja és ez csak csoki ott előtte (nem is evett belőle), hát szídtam magam rendesen. :) Valahol lenyűgöz, h ennyire erős a képzelet, csak adott percben, mit mondj, h ne is vedd el mindezt, de mégis megnyugtasd.

Eszembe villant a négy éves unokahúgom, akinek a szülinapja dőlt dugába, mikor a lelkes szülők az imádott pónit próbálták tortába önteni. Csak ők sem gondoltak bele, h annyira jól sikerült az alkotás, h innentől nem szabad megvágni a tortát.

Mindegy. A nyuszival majd óvatosabb leszek.