Manolak:)

A nyúlfik élete csopa játék és mese. Cseperednek, hol jóban hol rosszban, de mindig érzik, h összekötve. H felelős vagy a másikért. Aztán eljön az idő, h mindent képesek megosztani a másikkal. Minden félelmüket, lökött húzásukat, mindent a barátokról, barátnőkről, lökött kicsapongásukról, lázadásukról. Csak ők tudják, másnak nem mindent mondanak el. És minden jónak tűnik. Aztán az élet változást hoz, mint mindig. El kell válniuk. Nyúlszülők költöznek, mi legyen. Nehéz a döntés, az egyik jön, a másik marad. Közben az első nyúlszerelem is ott. És nem jó. Távol mindattól, ami oly fontosnak tűnik. Szerelem, barátok, testvér amott, neked pedig itt kell lenned. Lázad a nyulfi, nem tanul, sokat sír. Minden hétvégén utazik vissza, az elmúlt életét keresi, sír az úton, mert szülőjét otthagyta, sír visszafelé, mert az életét otthagyta. Sehol sem jó, mert nem lesz már egy, és nem lesz ugyanaz. És egyszer csak kitör, búcsúlevelet ír, úgy érzi vége. A nyúlcsalád összegyűlik, döntés kell, egy a három ellen. Hát jó, az egy enged, de papírt ír, h érezd a súlyát fiam, h mit választottál. És a kis nyúlfi visszamehet. De így sem jó. Mert egy már nem lesz. Otthon? Ez nem otthon. Két világ közt rekedsz. És a menekülés az önpusztítás. Majd egyszer egy mámoros éjszakán, majdnem sikerül neki átbilleni odaát, ahol ki tudja mi vár a nyúlfiakra. De mákja van. Épp megússza. Az iskola orvoshoz rendeli, kötelező. Az orvos nem segít, nem kérdez, ad pár bogyót, ettől jobb lesz. Hm?? Nem lesz, sőt. Hogy hol az a pont, ami átbillent, a nyulfi testvér, a barátok, az új szerelem esélye, egy másik út ? De sikerül. Megfogadja, h nem pusztítja többé magát. És megint minden jó. Pár évig. Majd az élet alakul. Sok jó dolgot hoz, és ismét próbát. Ha több oldal omlik, ő megint nem bírja. Megint elfajul a buli. És egyszer ismét dől minden. Most a rendőr küldi orvoshoz, és a szülő viszi. Benttartják. Eszét vesztette. Később nem is emlékszik rá, itt sem segítenek, hisz a cél, h még több bogyó, így nincs gond vele. A szíved szakad, de érted, h kell. Kikerül. Küzdés. Újra próbák. Egy majdnem összeomlás, de most elkerülitek. Szinte jó. Újra élet. És mikor megint látod a jeleket, megint kezdődik minden. És próbálod elkerülni, de nem tudod. Nem rajtad múlik, nincs határ, hiába próbálsz segíteni, ha már ellened is fordul. Akkor először. És mikor belátta a másik nyúlfi, h nincs eszköze más, segítséget kért mástól(tán későn), ismét kórház . Most jobb mint eddig, bár az alapok nem változtak. A kép adott, a hajlam is. Nyúlfi? Ő nem látja be, tán sosem fogja, tán nem is kell. Csak vigyáznia kell magára. És érzelmeket fejleszteni, mely nagyobb eséllyel itt tart az életedben. A feladata adott. Az életét éli. Eddig működik. Minden eddiginél nagyobb eséllyel.

Érzelmek, szeretet, bizalom, új esély, képesség h tudj felejteni és mindezeket biztosítsd, és a legnehezebb: h mindig tudd:"önmagától senkit nem lehet megmenteni". No meg minden oldalnak tudj erőt adni, hiába aggódsz, h mindent elveszíthetsz (aki fontos: az egyik az életétől, a másik mert ezt nem éli túl).

Állni kell, és mindig csak előre nézni reménnyel, és haladni arra!

Valahol mindig elképesztett az ereje. És nagyon jó embernek tarom. Mindamellett érzem, ahogy a korral egyre inkább sarkosodik, kategorikusabbá válik a nézőpontja. Egyre fontosabbak a szerinte jó értékek, és nehezebben fogad el mást. Bár nyitott, úgy mondja, egyre kevésbé hisz a liberális eszmékben, mert fejetlenséget és káoszt hoznak. Nem lehet mindent szabadjára engedni.

Hüsz volt mikor találkotunk :), hát igen korán jöttem. Majd három és fél év, már Budapesten az öcsém. Akkor még egyetemre járt. Öcsémkor már nem volt minden tökéletes, azért is vállalta be, mert az volt mondva, "majd ha egy fiam lesz, megváltozik minden". Nem így lett. 24-25 éves lehetett, két gyerek (öcsém akkor egy éves), még egyetem, idegen város, család még Erdélyben, és a gyámügy közli vagy mész, v gondozásba veszik a gyermekeket. Bevállalta. Szinte kikerült az utcára két gyerekkel, mert egy anyatigris. Szerzett koleszt (ott laktunk), tanult, éjszaka dolgozott. És kitűnővel végzett az orvosin. Még így is. :) Aztán jött a család, lett első munka Siófokon. Minden elindult. Bár szegényen nagyon, de együtt és összetartva, nagy szeretetben. Mindig önállónak nevelt, h legyen "gerincem". Tanítgatva a jóra. Figyelve, meghallgatva a másikat. Azt mondta, ő is tőlünk több, kell számára a másik véleménye, szempontja, így teljesebb a világ, és így fejlődik igazán az ember.

Aztán ugyanitt megismerte a számára következő nagy Ő-t. (Tíz lehettem cca). Titokban kezdődött, és így ment vagy hat évig. Mi tudtuk, de más nem. Az elején nem tetszett, de elmagyarázta miért fontos, és nem éltünk együtt. Családja volt, három gyerek, feleség. Nem gondolták komolyan, úristen ezt nem szabad (neveltetés). De szerették egymást. Még most is. És lángolva, ami sztem nagyon ritka lassan húsz év után. Azt mondták, azért jó, mert a hibákkal együtt szereted a másikat és a legfontosabb, mert vele tovább tudom gondolni a világot. Ez a jó társ. Terv volt, várnak míg a gyereket nagyok lesznek, és majd utána. Szoszo. Hat év után kiderült, dőlt minden, elköltözünk, mindkét oldal kitagadta őket, mert ez isten ellen van, és különben is. Ráadásul gyerekek, inkább épp kamaszkorban, indulatok ezerrel.

Ők azóta együtt. Szerelemben. Költöztek még párszor. Együtt cca három évet éltünk. De nem akart beleszólni semmibe. Néha ugyan megbántottuk az elején, nem lehet az apánk, ne is akarjon az lenni, ilyenek, de vhogy ez hamar elmúlt. Jó barátnak tartom, és nagyon jópofa ember. Vhol szeretem, mint ember, és örülök, ha látom, h így is lehet élni, ahogy ők. Tényleg lángolva szinte. :)

Mama mire vágyott egész életében? Családra. Összetartozásra, szeretetre. Nem sikerült teljesen. Már nem akartak összeházasodni. A másik oldal mostanság enyhül, de nem lesz soha Egy. (Pl.Nagy fiú most házasodott, nincs baja már Mamával, az Apját is elfogadja -vhol azért ezt sosem fogja tán megbocsátani- de az édesanyja miatt Mama nem mehet el, mert nem. De ezt legalább megbeszéli vele, és korrekt, ami sztem már hatalmas előrelépés.) Ami talán még kimaradt, a közös gyerek. Pedig vágyott rá, csak először ááá nem szabad, mikor már lehetett volna, akkor már kezdett elmúlni az idő, volt egy majdnem 42 évesen, de a negyede fele elment. Ezt sajnálja talán, de megpróbál nem erre figyelni.

Az élete jó, és szép. A vágyak fele teljesítve. De ez mindig kritikus pont marad. Az egységes, igazi, nagy család. Amire vágyik, mégis ha rossz kedve van, úgy érzi nincs meg. Sztem,  valahol sajnos az, aminek ő elképzeli nem is valósítható meg. De törekedni lehet rá. És valahol rengeteg minden kialakult már, ami eddig nem tűnt annak, h megvalósítható. Ennek is örülni kell. Jó, tényleg ritkán tör ez rá, h nem jó. Mégsem érte el. Mostis vmi hasonló érzés is kavaroghat. És tényleg, ahogy érettebb lesz, egyre inkább ezek lennének számára fontosak. Néha nagyon sarkítva, csak a célt látva ítél. S ilyenkor a jó részletek elvesznek, a nagy cél árnyékában.

Hova tartozol? Honnan jöttél? Mi az, h otthon?

Kipakoltam a köveimet a terkó tetejére, s ezek jutottak eszembe. A többségét még egy nagyobb túráról hoztam, "otthonról". Szégyelem magam, mert ennek már több mint tíz-tizenöt éve. És aóta sem jártam arra. Tervben volt ugyan barátokkal elmenni, de másképp alakult. :) Valahol ez az otthon Erdély.  Legalábbis ott születtem, egy éves voltam, mikor átjöttünk. És mivel számomra nem maradt ott a családból senki, és nem is emlékszem rá, csak olyan otthon, ahonnan származol, szülőföld, a szíved egy csücske lesz,mégsem tudom  milyen ott éni. Ez fordítva is igaz, mert az ott élő bácsi is azt fogja tőled kérdezni, h "mi újság otthon?", és Magyarországra gondol. No meg megéled, h elmesélik, h éltek a szüleid ott, üldöztetve, mert magyar, itt meg leszólnak, mert nem magyar, hanem román. Hát nem.

Aztán hol volt még otthon? Siófokon, ez a gyerekkor, nem cserélném el. És mikor onnan eljössz, még évekig úgy érzed, oda tartozol. És mondod ezt, már Fehérváron. Majd innen felkltözve Pestre, már Fehérvári vagy. De onnan is a barátok szerte az országban, szülők is másfele, oda se mész azóta nagyon vissza. Idővel pedig már csak az marad, h vidékről jöttem, és gondolatban, mindegyik eszedbe jut.

És akkor, hol az otthon? Meg kell érte küzdeni. Vhol ott, ahol a Mamáék laknak, bár én ott sosem éltem, mégis haza megyek mindig. :) És itt. Ami a legnehezebb először, h megteremtsd. Amikor először külön kezdesz élni szülőtől, akkor méred fel, milyen nehéz megteremteni. H igenis szükség van mosóporra, lisztre . Be kell oszd a pénzed. Egyedül kell kialakítanod, fenntartanod. És aztán ott lesz idővel. De belül értél hozzá, és nehéz az elején. Elképesztő, h hány barátom egy fél év után inkább hazaköltözött, mert ez nem az. Pedig mindenki át kell menjen ezen egyszer, azt hiszem. De megéri. Mert ott lesz az otthon. És ha innen elmegy? Meglesz a képessége, h bárhol megteremtse.  

Már tervezem cca egy hete, h kezdek egy külön rovatot, régi dolgoknak, emlékeknek, történeteknek, meséknek. Vegyes. A címén törtem a fejem, hát ez lesz "Árnyak". De igyekszem mindenféle történetet összeszedni. A következő talány, mivel kezdjem. hm. Hát ez lesz, mivel ez az alap azt hiszem, és sokminden egyéb történet v alakulás azért olyan, mert ez van. No meg ez a legnagyobb tagadás vhol az életemben. Bár nem vallom be.

Szóval első mese címe, ami nincs.

Volt, de már csak pár emlék. Az is inkább a végéről, így nem a legkedvesebb pillanat. Bár csupa kedves mesét, jó jellemzést is örzök róla, h szebb képem legyen róla. Sokáig nem segített. Azt éltem meg mindig, h egy fogalommal kevesebb. Szülö, az egy, Mama. Akit imádok és tisztelek, és az egyik legjobb barátom, és tudom, h szüksége van rám, a véleményemre, h néha seggberúgjam, mert így nevelt mindig. Már kicsiként is. Saját szavazati joggal. Én pedig mindig számíthatok rá, érzem, tudom. :)

A másik fél. hm. Négy éves koromig (öcsém egy) volt. Aztán kétszer még találkoztunk vele (foszlányok), majd meghalt harmincpár évesen. Nála vhogy nem kérdeztem soha, h mit jelent a halála, hova került. Inkább párszor, h miért nincs itt velünk. De tényleg csak párszor. Mama még most is megkönnyezi, h mennyire szerette, és higgyük el jó ember volt. Tisztelem, h szép emlékeket próbált táplálni róla. És miért csak párszor? Mert rájöttél, h felesleges. Azzal, ha mindig vágysz olyan után, ami nincs, csak rosszabb. Ezen nem lehet változtatni. Inkább igyekeztél nem gondolni rá. Ugyan nem is hiányzik. És persze a másik fontos, h ne haragudj rá. Pedig sokszor közel állsz ahhoz, h de igenis haragszom, h ilyen gyenge volt, meg h gyűlölöm ezért (de ez is csak felszíni érzés, néha). Sokminden történt közben és tényleg megpróbáltam nem gondolni rá. Sikerült. Néha jut eszembe. Volt feladat így is. És ez a hármas kis család, olyan erős lett, h csak na. Voltak csaták, és rengeteg nehézség is emiatt. Öcsémnek sokszor hiányzott. Sokszor kérdezte, neki miért nincs. Lehet ezért is, én inkább felejtettem. Volt egy kedvenc filmen gyerekként (Judy Foster még gyerekszínészként és árva), de az a mondás megmaradt ebből a filmből, h sosem vagy egyedül, mert veled van az öklöd. Úgyhogy tudtam, h nem vagyok egyedül, és van ez a hármasom, no meg az öklöm. Inkább erősen. Te erős vagy. És egy erős ember több csapást kell kapjon, mert ő bírja.

Jó néha megvolt egy idilli vágy, h milyen lehet, ha van. H mikor hazaérsz osztálykirándulásból apa vár és a karjába kap; v reggel látod ahogy átkarolja anya derekát és megcsókolja a nyakát; v indul munkába és férfiparfüm illata terjeng a fürdőszobából. :)Bár tudom, h ez csak az idilli apa, és persze szigorú is, meg félt attól a fiútól, és kiidegel ezzel kamaszkorban. Mindegy. Lehet nem ilyen, ez már csak a képzelet ereje nálam.

Sebaj. Ez nincs. Nincs már emlék se. Nem tudom milyen, így nem hiányzik. Most ez volt az első feladat.:) Pont.