Manolak:)

Ennél rosszabb már nem lehet, gondoltam ezt sokszor az elmúlt időszakban :) és na ná h mindig lehet azért fokozni.

Akkor is örülhetek, h fogalmam sincs milyen lehet úgy egy válás, hogy még van egy hatósági válóper is mellé.

Sebaj, ami érdekes lépcsőfok az a mostani állapotunk. Mikorra mindketten elfogadjuk az irányt, már nem csak a múlton veszekszel és ragozod ugyanazt. Viszont még az új helyzetben sem vagy, viszont jön egy csomó kérdés.

Köztük a nagymamák, és mi lesz a családdal, családi ünnepekkel, stb., jaj a gyerekeket akkor ő már nem is láthatja...kérdéskör.

Vagy a dédi által megkérdezett gyerektartás. Ilyen szörnyű szót, aki kitalált is elsüllyedhet, komolyan.

Saját részemről meg a vhogy még csak ott tartok, hogy akkor most pontosan mit is szeretnél mondani a babusoknak minderről. Biztos érzékeltek dolgokat, bár igyekeztem/tünk feléjük ugyanazt a békés hangulatot fenntartani.

Szóval, mit is. Apának most el kell költözni, de ugyanúgy mindig jön, és veletek lesz. Vagy apa most máshol fog lakni, de mindig értetek fog jönni, hogy veletek lehessen, és nála is fogtok aludni?

Vagy nem ragozod, csak elmondod, h most máshol lesz apa, a módok nem fontosak, de hangsúlyozod, h mindig fontosak vagytok neki. A gyakorlatban pedig majd mindez oly természetes lesz nekik, h ott is alszanak, h nem fontos most ezt magyarázni.

Egy pici félsz még annyiban van bennem, h tiszta szívből szeretném megtartani apát a jó apa képében. Csakhogy nem lennék abban biztos, h ez fordítva is így van. Merthogy már most, ha Szasza vmit épp nem szeretne, amit apa, az egyből az, h én csináltam ellene (NEEEEM). Ugyanakkor a családja (anyuja és a húgija) már most is engem hoz ki bűnbaknak, persze. Aki nem értékelte az ő drága és egyetlen testvérét/fiát. Így velem nem szabad lassan találkozni, és hálátlan meg makacs vagyok, és ne képzeljem h apából hétvégi apukát fogok csinálni. (nem szeretnék, de nem hiszem, h rajtam múlik majd, mennyiszer szeretné majd elvinni a gyerekeket). És persze indul vele a túlzott kényeztetés is az egyik oldalról.

Mindegy. Sorolhatnám, nem teszem. Az utóbbiaknál nem volt illúzióm, h másként lesz, de már nem érzem, h zavarna.

Az, h mindez azért h fog hatni a picúrokra, azért aggaszt. És most tényleg az a fő kérdésem, mit mondj nekik? (Őszintén, és az igazat, ez biztos, de mennyit és milyen szavakkal?)

Tudom, h a babákat ígértem, de valahogy erről írok.

Egy jó ideje küzdünk, tán ez is közrejátszott a kimaradáshoz. És szinte látom a fokozatokat, amint egyre közelebb jutottam a megfogalmazáshoz. Tényleg úgy érzem most, őszinte szívvel, hogy nem csak azért nem jutunk vissza, mert mélyre mentek a tüskék, hanem mert hiába jó ember, és hiába akarja mindkét fél, ha egyszerűen annyira más mindkettő működése, szemléletmódja, kifejezésmódja.

És ezek az emberek alap személyiségéhez tartoznak. Nem változnak meg, még ha finomodnak is. És ha ez nem egyezik, sőt zavaró, akkor ott én nem találtam kiutat. Nem hiszem, hogy ezeken annyira tudsz változtatni. Ahhoz pedig, hogy mindkét fél elfogadja a másikat olyannak amilyen, talán kell az is, hogy ne legyen mégis homlokegyenest más minden.

Babaként lehet mondjuk, hogy két ekkora ellentétből születni, lehet a legnagyobb esély. Ezt pozitív értelemben gondolom.:)

Visszatérve, lehet, hogy két fél tök jó ember, de egyszerűen nem tud együtt élni. És ezt először megérzed, aztán küzdesz ellene, próbálod visszaalakítani az érzés előtti állapotot, de a valóságon ez nem segít. Aztán hiába tudod, hogy ez lenne a jó út, ha ott a sok kérdés, (de hogy, de a babák, de mi lesz) érzed, de a gyakorlatot nem látod. És ez utóbbi két állapot kavarog jó sokáig (egyszer küzdve érte, egyszer érezve, de nem elképzelhető (tudod, h könnyebb lenne nélküle, de mégsem tudod elképzelni nélküle). És ez a képlékeny, sehogyse állapot a legrosszabb és legőrlőbb valami.

Aztán döntesz, kimondod egy hete, és azóta végre nyugodt. Mert legalább tudsz egy irányt, és ha piszok nehéz is, akkor is tiszta érzésekkel, tisztább szívvel, egy irányba tudsz végre menni. És ez végre békét jelent a lelkedben!

Valami vége, valami új kezdete :) mert a változást meglépni jobb, mint érezni de nem felvállalva őrlődni előtte. És így gyönyörködtet! (hogy hűen visszatérjek egy majd tíz éves alapgondolathoz)

Jó napod volt? - tette fel a kérdést, természetes magával ragadó egyszerűségében, és sugárzott belőle minden, nem hogy még a zenéjéből.

Ez volt az egyik felrázóm a héten.

Belegondoltam, h Te jó ég, mta nem tettem fel magamnak ezt a kérdést.

Bár többször akartam már írni, egyszerűen nem maradtak szavak. Két hónap alatt olyan szakadékba zuhantunk párkapcsolati szinten, hogy kapkodtam a fejem.

Honnan? Ezt most miért? Tényleg így gondolja? Ilyennek lát?

A kérdésekből előjöttek a régi minták. No meg a ráeszmélés, h atya ég milyen mély ilyen hamar. Aztán csak töröd a fejed, h mennyire nem tudom, hogyan kell kapcsolatot megjavítani. Ez kvázi olyan, mint a gyereknevelés (;)), mindenki mondja, h nehéz is, de nem gondolod, h ennyire. Meg nekem tuti nem lesz nehéz.

Hát nehéz. És rájöttem, nem értek hozzá (mármint a párkapcsolathoz). Mindig könnyebb volt pontot tenni, lezárni, továbblépni öntudattal.

Most ez nem könnyű. És nem tudom, hogyan kell visszafelé építeni.

Hogyan tudsz tiszta lappal nézni a másikra, őt/egymást elfogadva látni, ha azt érzed h tele vagy tüskével. Mert amíg ez nincs meg, megbeszélheted minden alkalommal, másnap újra kezdődik.

Rengeteget gondolkodtam ezen. Most azt érzem, az a gondolat oldja fel, h újra és újra meg kell hódítani egymást. Mindkét félnek ugyanúgy. Nem tárgyakkal, hanem a mindennapokban. (ráadásul). Pici apró gesztusok, figyelmesség, vidámság (ez is nehéz, innen indulva), kedvesség.

Most úgy érzem, ez megadhatná azt a szemléletet (mint az elején, pici bizsergéssel, mikor hódítasz), ami kell, h valóban tiszta lappal tudj nézni a másikra, újra meglátva azt, amiért érdemes szeretni, küzdeni, építeni.

Talán. Még nem vagyunk kint, de ez az utolsó gondolat vhogy talán megadhatja a tiszta lapokat. Ha nem, akkor gyorsan elő a tanácsokat a tiszta lapot hogyan kérdésre. Mert az biztos, h még mindig lavírozás megy egy mostanra igen kétesélyes úton.

Ha túléljük, no tuti erősebb lesz a mi.

És lehet, később a fáradtságra fogjuk, meg az indulás nehézségeire.

Holnaptól megszületik egy elő Meseruha a facebookon.

Mindentől függetlenül minden reggel/este eszembe akarom juttatni, h őszintén válaszoljak a Jó napom van /volt kérdésre. Minden zavar, kétség nélkül.

Picit eltűntem, pedig rengeteg minden kavarog.

A legfontosabb felismerés magamhoz: fogalmad sincs, mit mikor hogy kell értékelni! (dirr pofon :)) Plusz zárójelben, nem tudsz KOMMUNIKÁLNI, könyv kell, de komolyan, mert vhogy úgy érzem, mintha szépen bekuckósodtam volna egy kis világhoz, aztán nem tudod lassan kifejezni magad a másikban, mert úgy elszoktál szinte tőle.

Mit nem tudtál értékelni?

Vicces, mert rengetegszer itt keseregtem, h de rossz itthon lenni csak, csupa házimunka, apró cseprő feladatok (Két gyermek dolgai, HAHA, :) nem kevés) és nem változik semmi, minden nap hasonló, stb.. Most meg, mint egy függöny, kezd felszállni a köd, és érzel egy fájó felismerést: 'ej milyen szép is volt ez:), nyugodt, békés, egy csodának szentelt időszak! '. Milyen jó, h most így érzem, akkor meg nem.

Most! Most álmodtam vmit. Egyre jobban érzem, h egy óriás lesz, ami meg rám szakad. Nem lehet egyedül elvinni. Meg kell tanulni együtt élni vele, időt beosztani, mert közben meg annyira fontos ez az időszak babusoknak is. Azt akarom, h a velük töltött idő csak nekik szóljon. Leülve, játszva, bevonva. Közben a házimunkát hellyel-közzel megcsinálni együtt.

Csak még tanulnom kell ezt is. Nagyon nehéz, mindennek új ritmust, hangsúlyt adni. Mindenesetre újra megújul a hozzájuk (babusok) fűződött érzelemvilág (vagy nem is tudom, h írjam le). Még fontosabbnak érzem őket, jobban figyelek rájuk. Eddig is különleges volt, mégis lassan nem élveztem, feladatként éltem meg, türelmetlenné tett, nem is tudom. Most ez eltűnt. Helyette még nagyon nehéz az időt beosztani, meg a "több idő kéne, de a babusok szabják a határt" bűvkört orvosolni.

Mindenkinek kellemes ünnepeket!:)

:) A címtől eltérően most akkor is jól érzem magam a bőrömben. De akkor is...

Csak érdekesnek érzem. Mostani fejemmel úgy érzem, igenis mindenkinél (anyaságban) eljön ez a kérdés. Hogy azt érzed, h nem jó, h nem ezt akartad, nem így akarsz élni, h nem vagy alkalmas az anyaságra, h bár úgy gondoltad, h Te soha sem fogsz ráordítani a gyerekre, mégis megteszed, utána meg tök szarul érzed magad és kezdődik a sor elölről.

Voltam így, éreztem így és vszínűleg fogom is még. És vhogy azon túl, h megtanultam, h soha ne mondd h soha, azt is érzem, h mennyit jelent a társaság. H mikor együtt vagyunk veletek, más babásokkal, és túl vagy a felengedésen és néha kijönnek ezek a dolgok, h mennyire elegem van néha, és mennyire nem ismerek magamra olykor, és rájövök, h más is van így, és vhogy rádöbbenek, h mekkorra hülyeség elemezni, önváddal keresni, h hol a hiba, h mit is rontok el, egyszerűen csak látom, v csak azt érzem, h más is lehet így, és akkor a másik helyzetéből már jobban látom, h minden elemzés hülyeség, igenis ember vagy, és lehet úgy, h nem érzed jól magad, h elkövethetsz olyat, ami nem jellemző rád, attól még nem leszel se rossz anya, se rosszabb ember. Hisz akkor is csak az számít, h ne ragadj le a gödrödbe, melyet, ha mindent csak magadban tartassz, csak mélyítesz.

Helyette próbálj meg kikapcsolni, menj társaságba, és lépj túl önmagad fejében űzött gondolataidon, és hidd el, illetve éld át, h minden jól van úgy, ahogy éppen, az élet zajlik, TE ÉLSZ, és van egy CSALÁDOD, aki persze h nem mindig könnyű, de te őrződ, te alakítod, és jó h van egy ilyen kihívás, mint ember.

:)

Annyira jó lenne, ha nem érezném, h másoktól függök. Ha nem azt kéne megélni, h alig tudok beleadni, h megint kifogytam és utálok kérni. H mindenhonnan falakba ütközök. Mégis meg kell becsülni legalább ezt is.  Mert örülhetek, h sajátban lakhatok, de esélytelen, h ezzel a lakással valaha is kezdeni tudnék mást is. Mert nem kapok bölcsit, de hat órás melót se, és azt is hogy hidaljam át, h ne arra költsem a megkeresettet, h fizessem a felvigyázót. H bármilyen ötleted, v terved van, mindenhez mozgó tőke kell. Amit esélytelen, h egyedül megteremts. Így vagy másokra szorulsz v próbálj meg banktól. De Gyesen vagy, így itt is kell társ ( van, de akkor is, megint csak szorulsz vkire).

És hiába vagyok büszke arra, h mi mindent el tudunk barátok és család érni. Mégis, ha onnan nézem, h egyedül egyszerűen KÉPTELEN lennék a jelen helyzetemben önállóan azt tenni, amiben fantáziát látok. És jó, h van kire számítani, mégis miért nem érhetem el egyedül. Miért azt élem meg, h olyan mintha semmim se lenne, egyedül állsz a világban, meg kell harcold a csatáid, de mindezt egy olyan rendszerben, ami olyan mintha gúzsba kötne. Bármi lehetsz, semmi vagy - na ilyen érzés.

És mikor még azt is megkapom, h semmit sem csinálok, pláne nem jól, akkor most vhogy, még haragudni sem tudok, csak néma szomorúság honol. És újfent azt érzem, h sebaj, még erősebb leszek és igenis el fogom érni, h ne függjek másoktól. És bármi, amit elérek nem az enyém, hanem a miénk lesz. És nem lesz hangsúly rajta .

Túl vagyok rajta. Erővel telve igyekeztem odaérni. Nem gondolva semmire. Inkább hagytam, h sodorjon az ár, h mikor mit kell tennem. És eddig jó is volt. Pár bekúszó gondolat ugyan elhomályosította párszor a tekintetem, de mindig le tudtam állítani, h ne lássák mások, h ne most és ne ott.

Aztán a műtő előtt üldögéltem. Egyedül. Várva. És akkor elbúcsúztunk. És az első gondolatokra, h szeretem őt, és ne haragudjon, elkezdett patakokban folyni a könnyem. Csendben, minden hang nélkül csak folyt. Akkor egy percre úgy éreztem felállok és  hazamegyek. Bevillant, h megpróbálhatnám, h a kezemben is tarthatnám. H vajon mennyire hasonlítana a testvérkéire. H nem lehet, h mégis kibírnám? Erre érkezett meg a dokim. Elkezdett beszélni hozzám, majd látta és csendben átölelt. De ezzel csak még jobban kitört. De megvárta, míg megnyugszom, mondta, h még meggondolhatom, most magamra hagy, és bent vár, ha kész vagyok. (No ezért annyira örülök neki, h bár nem hittem az elején a választott orvosban, mégis így alakult, mert mindkét gyermekemet ő segítette a világra, h mindig egy biztos pontot jelent akár egy ilyen pillanatban is, és megnyugtat, amiért annyira hálás vagyok neki. Sokkal nehezebb lett volna idegenek közt sztem.)

Aztán egy álomvilágban jártam (alkati, de nekem mindig kellemes élmény marad az altatás, olyan mint egy félálom keverve a valósággal, egy érdekes és pozitív trip). És újfent szerencsés lehettem, mert mikor felébredtem, egyedül voltam (a másik két szobatárs akkor volt a műtőben). És még az ébredés olyan , pláne egyedül, h elemi erővel csak patakzik a könnyed, zokogsz, s minden fájdalmad tán ott akkor kijön. Fél órát tartott, és végre úgy éreztem megnyugodtam. Nagy segítség azért, h van kikhez hazajönni. (Csak belegondoltam, h a kis szobatársam, aki utána még veszekedhet a pasijával, h még csak be se akar jönni hozzá, mennyivel másként élheti meg.)

Mindegy. Összességében már azt mondanám, majdnem teljesen jól vagyok. Fizikálisan abszolút, össze sem lehet hasonlítani egy szülés utáni felépüléssel. Lelkileg meg szintén nyugodtnak érzem magam. Mondom ezt én. Azért még koppkopp. Éjszaka kétszer felriadtam. Mindkétszer egy teljesen más álom miatt. De mindkettőben meghalt a kisfiam, aki egyszer Medvére hasonlított nagyon, másodszor meg Lilmóra, de mindkétszer egy pici fiúcska volt, és mindig más balesetben végignézhettem, amint meghal, elveszítem. Úgyhogy hattól inkább felkeltem, mert nem hiányzik még egy ilyen szörnyűséges álom. (ha úgy éreztem megnyugodtam, miért jön ilyen álom? , olyan mint egy lelki terror)

Kissé hepehupásan ugyan, de túl az első dokis konzultáción. 'Nézze csak valóban ott van' felkiáltásra, igen ott volt, láttam (bár megfogadtam, h nem szeretném látni, és igen van szokásos buksi mini testtel, és 'nézze h dobog a kis szíve' (bakker ne így mondanád) is.  Megkönnyeztem. Látta. Mondta, h csak nyugi, az adott reggelig bármikor meggondolhatom magam. Ő nem firtatja miért, látja a képernyőn a szép kis 'sort'. Az ÉN döntésem. Tudom. Bár jobb lenne néha úgy felfogni, h nem is én nem akarom most, hanem a MOST épp nem jó, ergo mégis sors.

Mama mondata jól esett: Hidd el fiam, minden nő életében ált megvan ez a pillanat. Családtervezés. Tehát igenis sokaknál van úgy, h nem épp jókor, és nem igazán lehet vállalni." (ha megtartanám, akár feladná a munkáját, ha kérem, mert kell segítség. nagyon szeretem, mert mindig mellettem érzem)

Nekem azt hiszem csak az marad, h a mostban az a bajom, h kicsi, pici, most nem tudnék, nem bírnék újabb minivel. Tényleg nem. És az eszem ezt tudja. (A szívem meg csak dobog, mint a képernyőn..)

Szóval mi marad kapaszkodónak. Íme, pl egy idilli pillanat. Imádja hintáztatni, és jobban nevet a Csöpp, mint nálam. És pl. együtt csúszdáznak. És sorolhatnám...

vhol miért ilyen nehéz az élet

Miért  pont mikor rendeznéd a párkapcsolati dilemmáid, és indulnál EGY KÖZÖS irányba. (Nem szabad befolyásolja)

Szóval most pont minden oly csodás, csak jön a sanda gyanú, és aztán egy sor miért. H fránya Ozora, v h miért kötődtem a szoptatáshoz (fejéshez) még egy hétig. Miért nem léptem egyből. Miért serkent a D-vitamin, és miért van, h évekig nem volt hasonló, aztán meg egy 'szellő' is elég.

H miért nem olyan, mint egy kártyalap, melyet kihúzol a sors paklijából, majd átruházhatnád olyannak, aki nagyon szeretné, de még nem jött össze, v aki vágyik rá (kora miatt is) csak épp nincs meg a párkapcsolati háttere.

Mindegy, sanda gyanú volt, és tudtam, h nem akarok jobban belegondolni. Most nem szabad. Nem jöhet sem sors, sem lélek. NEM akarok belegondolni, bár végig kell csinálni, s kérdés, h mennyire fog menni,h mindent kizárjak. Először mennyire nem így ment. Most meg, pfff, sanda gyanú, mi????? és egyből ott 'vigyorog' rád mindkét csík, h 'ugye ez nem is volt kérdés'...

és vissza az elejére

Sokat tanultam most. Azon mindenképp változtatni szeretnék, h nem jó mindig megérteni. Furán hangzik ugyan, de ezt érzem. Mivel a megértés miatt inkább nem mondod, ami esetleg zavar, és bár megmagyarázod magadnak, h megértem, mégis marad belőle vmi legbelül, melyek csak gyűlnek gyűlnek, és adott pillanatban ott állsz, h túl sok. Hogy először felmerül a kérdés, MEGÉRI? Tényleg így képzeltem. Még tök az elején járva. Így szeretnél élni? Ez elég boldogság? És ha csak mind több lesz? Meg tudod tartani az érzést, h boldog vagy? Vagy ha már most ezen gondolkozol, nem gond ez? Nem megalkuvás a részedről most, melyet később megbánhatsz?

És most először vívódsz azon is, h először méred fel, h nem csak rólad van szó. HOGYAN KELL CSALÁDOT ÉPÍTENI? kérdés zúg a fejedben. Hozzátartozik mindez? (úgy hiszem igen, mégis elbizonytalanodtam) Minden két emberen múlik (akkor Te magad is hibáztál). Épp ezzel, h mindig csak megértesz, és mikor már változik a másik is, bár feltűnik, mégis kevésnek tűnik? (Pedig nem az) Erősebbnek éled meg a sérelmeid, mint a másik feladását? (csak a gyermek nem tarthat össze egy kapcsolatot, az végül mindig boldogtalan lesz, és megkeseredve senkinek sem jó, és a gyermekeknek sem.) És képes lennél eldobni mindent, mert most úgy érzed, nagyon fáj? Miközben tudod, h megbízol benne, h együtt akarja? Miközben látod, ahogy a manók ránéznek, azzal a tömény szeretettel, nevetve megérintve az arcát? Szükségük van rá! Neked is!(biztos?) És neki is!(biztos?) Ezt tudod az eszeddel! Vagy a szíveddel? Vagy most melyiknek is fáj annyira, mi? De FÁÁJ! VALAMI! NAGYON!! (ELÉG MINDEZ?, ami most van? Mernél változtatni, ha úgy érzed nem?)

(és a legszörnyűbb, h érzed, h elakadtál, de kihez fordulhatnál tanácsért? A hogyan kell ezt csinálni kérdésben. Mert v nem bízol benne eléggé, h ne adja tovább, v félsz, h túlságosan egyetértene, és onnantól ő is másként nézne rá, amit nem szívesen hallgatnál. Bármennyire dühös is vagyok rá, nem bírom, ha ítéletet mondanak, pláne, h tudom, h igyekszik- a maga módján . És felmérem, h dög nehéz kérdés ez nekem (mármint a hogyan család) mivel nem volt konkrét példa sem, ami alapján elinduljak)

És mikor kitörsz, kimondod azokat a dolgokat, s egy fél óra sem kell, h megnyugodj, és máris ne őröljön annyira. Míg előtte, magadba zárva, csak egyre rosszabbnak éled meg a helyzetet. Végre ő sem befordul. És máris jobb. Már nem fáj. Már úgy érzem együtt. Megint csiszoltunk egy oldalt. Bár lesz még. És én meg kell tanuljam, meg AKAROM tanulni, h igenis azonnal mondjam, ha nem épp a legjobb. Nem csak vele kapcsban, más frontokon is. Különben a saját fejembe zárom magam, és eljutok addig  a pontig, mikor képes vagyok, belátás nélkül, felégetni mindent, ami eddig volt. Így pedig nem lehet!

Az biztos, h úgy nem lehet családot építeni, ha félsz van benne, ha nem mersz vmit mondani, mert nem akarod, h betörjön a feje. V h elkerüld a konfliktust, mert úgyis van elég baja. Úgy hiszem, akkor lenne jó, ha bármilyen körülmények között megmondhatod, és a másik sem támadásnak venné. Csak ez őrült nehéz. Mind a hangnem, mind igenis a körülmények, emóciók nehezítik. Lehet csak álomban működhetne mindig így. Nem tudom.

Lehet, h hülyeség ugyebár ragaszkodni a régi dolgokhoz, no de akkor is :)

Van jó pár Ősgatyám/felsőm. Hangulat felvenni, és persze, h rengeteg dejavu. H bíz Te, nadrágom, már több mint tíz éve velem vagy. Mennyi mindent láttál már. Hisz velem voltál kamaszként a bulikon, fesztiváloztunk is együtt sokat, csodás trapéz szárad utolérhetetlen a mai világban, no meg az a sok kis erdei túránk együtt... És nézd, most itt vagy ismét rajtam és ki megfogja száradat az már az új életből egy új társ :).

És ha még tíz év múlva is itt leszek, mindketten pezsgőt bontunk.

Valahogy kamaszkorom elmúltával megváltozott az a Nap. Már nem bulival telik, hanem jobban elkap egy belefelé fordulás. H hol is állok, merre tartok. Kibontasz újabb bugyrokat, szembenézel Önmagaddal (még ha nehéz is), és MEGÁLLSZ. (tyű a jövő évtől  nagyon félek)

"Egy gyermek mikor megérkezik, nem tudhatod, ki érkezett melléd. Te csupán a legjobbat szeretnéd neki, a legjobb tudásod szerint, a legnagyobb szeretetben nevelheted. És h hová fejlődik, v kivé válik, azt majd a sors eldönti."

Ki érti ezt rovatunkat éljük ma...

Egyszer eltávolodsz, majd évek múlva visszatalálsz..

Egyszer eltávolodsz, és már soha vissza sem találsz..

Egyszer hallgatod, h távolodsz, de nem érzed/érted, majd lehet h mégis felteszed a kérdés 'tényleg?'..

Egyszer két év után is úgy találkozol, h semmi sem maradt ki, ugyanonnan folytatjátok..

Egyszer ritkán összefutsz, de mégis egyre kedvesebb..

Egyszer eszed jut, h tényleg mennyi új is lett..

Egyszer folyton összefutsz olyannal, ki eddig 'ismeretlen', mintha a sors akarná, h vedd észre..

Egyszer..

..de mind a szívedben marad!

Ez egy cikk volt, de nagyon bennem maradt, és szerettem volna pár gondolatát megörökíteni. Most valahogy közel érzem magamhoz ismét. Ez csupán egy sajátos átfogalmazása, nekem mit mondott.

Van úgy, h meghaladnak bennünket a dolgok. Beágyazódunk saját életünkbe. Mintha megdermedtünk volna, elfeledve, milyen gyorsan változik körülöttünk minden. Nem beszélve arról, ami bennünk zajlik akkor, mikor elveszítünk valakit, valamit.

Az egész akkor kezdődött, mikor valami véget ért.

Mikor minden megváltozik ez lesz az egyetlen biztos pont, nehéz nem ebbe kapaszkodni. A kezdetnek és a végnek egyetlen pontra esik a közös része, de olyan súlya van, mint egy lélekre kötött nehezéknek, mely egykedvűen rombol szét mindent az addigi életedben.

A veszteségbe öltözött változásban nem a megértés a legnehezebb, hanem az új állapot elfogadása. Többnyire ülsz és figyelsz. Ülsz a szobában, ülsz a barátaid között, a munkahelyen. Olyan, mintha minden rémálmod szebb lenne a valóságnál, és hiába próbálod túlélni csonka önmagad, ha a saját félelmeid foglya vagy.

Akkor is az a jó, h egy pontra esik a vég és a kezdet, még ha ekkor az utóbbi kevésbé hangsúlyos, mert ott a nehézség is ebben, h félelemmel tölt el. Sokfejű bűntudat ural, hol a remény olyan, mint egy szösz a kabáton-bármikor eltávolítható. A bizalmat és önbizalmat keresed, hisz érzed, h nemcsak a túléléshez, de a változás elviseléséhez is bizalom kell. Ami biztos, h nem lehet önmagunk elől elfutni. Mindent, amit az élet jelent, csak ennek részeként élhetsz meg.

Bár igenis megfordult az utóbbi fél évben a fejemben, h akartam én ezt? Komolyan? Tiszta dinka vagyok, h belevágtam két gyerekbe? Most úgy érzem pár hete, h egy nagyonnagyon nehéz időszakon kezdünk túljutni. És egyre jobb. Sőt. És bár épp belefutottam tegnap egy beszélgetésbe, h miért érdemes várni a gyerekkel, ha ugyan nem jobb nélküle élni, akkor is (minden nehézség ellenére ) csak azt tudtam válaszolni a kérdezőnek, h de megéri. :) (az emberek félnek a nyugalmat feladni, és takaróznak a sztereotípiákkal az üvöltő gyerekről) Nem mondom, h nincs benne ez is. Mégis utolérhetetlen.(csak a feladatokat könnyebb megragadni, mint az érzelmi hátterét)

Pl.: Mert egész nap (többnyire) hallhatsz egy feltétel nélküli, teljes szívből jövő kacagást, miközben látod h örömtáncot jár valamiért, majd odaszalad csillogó szemmel, h elmondja (igen rohamosan beindultak a szavak :)) v megmutassa. És ez a kacagás , lendület és öröm téged is annyira magával ragad (ez fog fiatalon tartani) :). Elképesztő mennyire tudnak örülni :)

V pl ezért.:) Annyira jól elkapott gondolat :)

Mit hozhat egy mese? :)

Hm...

Mondjuk egy ilyen mondatot:   'Az autók egyszer csak lehagyni akarták az utat, nem pedig élvezni..'

:) Ahányszor eszembe jutott, h jaj csak ezen az időszakon legyek túl, ahelyett h élvezném, mi? Pedig utoljára szoptatok, utoljára tanítok vkit enni,ülni, mászni, beszélni. Utoljára van rám ennyire ilyen szinten szüksége, teljes mivoltomban. Hát élvezzem ki!

Csórok, Holdanyutól, játékot. 7 dolog, amiről még nem írtam, v csak érintőlegesen (nem biztos, h lesz 7).

- (ez a legnehezebb, elkezdeni :)) újra álmodom. Volt egy idő, mikor eltűntek, s most ritkán újra vannak. Pl. megyek egy úton, fel és fel, tél van, nagyon nehéz, mire felérek nagy nehezen emberek néznek rám furcsán, elborzadva, és mondják, h arra nem megyünk. Mire visszanézek és egy jeges szakadékszerű, függőleges hegyoldal van mögöttem. És én ott kapaszkodtam fel az imént.

Viszont én nem tudom annyira mi mit jelent, a családban Mama az, aki úgy álmodik, h meg is valósul, és a főbb rosszakat így előre látja.

- mindennek én is nevet adok, a tárgyaknak is, ezáltal később még nehezebb megválni tőlük, és mindenki baszogat már, h miért nem dobom már ki az adott elrongyolt szart (zöld kanapé pl), de nekem akkor is a szívem közepe, és annyira nem értik ezt sokszor mások.

- egyre jobban úgy érzem belül, h amit kiskoromban tudtam, h az leszek (ápolónő a fronton, ismerem a ruhám, elvesztettem a családom,stb) az nem lesz, hanem VOLT (bár még lehet h lesz is, most mégis a voltnak érzem)

- gyakran azok lettek a legjobb barátaim, akiket éveken át utáltam

- emlékszem a csecsemő öcsémre, és egy csomó gondolatra akkori önmagamból, és most is az vagyok, bár sokszor megmosolygok régi érzéseket, h mennyire naiv is volt, mégis átérzem a tiszta gondolatot és szándékot mögötte

- félek, h olyan leszek, amilyen soha nem akartam lenni, egyre szürkébbnek érzem a mindennapokat. És nő egy kettősség. Kiköltözni álmaim patakparti kis házába, miközben nem biztos, h el tudnám dobni már a várost. Úgy érzem, hiányozna a pörgés (miközben már most sem pörgök úgy). Egyik felem elvágyódik, másik meg kérdőn néz, h mit kezdenek magukkal az emberek, és miből lehet megélni.

-régen utáltam a pénzt, nem is érdekel, most meg az egyik vágyam, h pénzt keressek és megvalósítsam önmagam

- nagyon vonzott a lelki fejlődés, h megvilágosodhat bárki csak el kell jutni a tiszta tudatig, h csak egy lökött világ rabjaiként élünk, h meg kéne próbálni meditálni, csak nem tudok soha eljutni odáig, h ne gondoljak semmire :) bár már odáig eljutottam, h túlgondolni is felesleges dolgokat,sőt. Az biztos, h mindenki a saját fejének rabja. (plusz minden vallás alapjaiban ugyanazt mondja - még az iszlám is)

- a múlt sötét fellegei néha még elkapnak, olykor vággyal, h adott dolog hiányzik, olykor emlékkel, h hú majdnem ráment és elveszíthettem volna, olykor ismét egy sugallatnyi jeges érzés a szívedben, h 'azonnal verd ki a fejedből ezt a gondolatkört'. A remény pedig az, h eljutunk majd oda, mikor már nem csak lekopogva és remélve mondjuk azt, h túlvagyunk rajta és többé nem lesz visszaesés, hanem tiszta szívből tudjuk és megéljük, félelem nélkül. (huszonx évig nem tudtam mi is az a félelem, és tényleg olyan mint egy jeges szorítás, most komolyan :))

- ezt a blogot nem hiszem, h valaha fogják a gyermekeim olvasni, nem is nekik írom, h 'majd ha visszaolvassák', hanem magamnak

Érzed, h baj volt, h tele volt félelemmel, h hiába erős, most nagyobb a baj nála. H lassan a lelki nehézség átcsaphat testi betegséggé is. De nem érezted mekkora a baj. Már jobban. No para, nem lesz baj. Nincs betegség, nyolcvan évig élek.Csak a féltés marad a szívemben (nagy), mikor ezt hallom.

-Már jól vagyok, csak még nem tudtam hízni, pedig rajta vagyok. (két hét múlva) Végre híztam két kilót :) (mosolyogva kúszik egy gyermek után, felkapja - 14kiló- és repülőznek). Már 54 kiló vagyok!!!!

(Istenem, vigyázz rá, nekem csak Ő van, és nem egy tini, hanem 49 lesz, mi az h ÖTVENNÉGY kiló!!!!!!)

Ez egy jó bonyolult dolog számomra. Zsargon ugyan, de már alig  van többgenerációs család, ahol a nagyik könnyen tudnak segíteni. Tudom és látom, h mennyivel másabb is akár úgy, ha a közelben vannak, és vagy szabadabb vagy (bármikor át tudod hívni), v vannak fix szabad napjaid. Ha olyan a kapcsolat ez lehet a legjobb felállás.

Nálunk ez nincs így. Nagyik távol. Addig jobb, míg dolgoznak (más problémakör lenne, ha ráérne akár csak az egyik vigyázni mindig a babusokra). Meg most úgy érzem, akkor is csak alkalmanként lenne jó, nem sokat.

Másrészt alapból egy keményfejű ÁLLAT vagyok, aki inkább nem kér segítséget, boldogulnom kell egyedül is. Ez a saját dinkaságom. És lazítanom kell, h igenis adott szinten kérjem v elfogadjam.

No és az apai segítség? Először természetes munkamegosztásnak vettem, h mivel ő rengeteget dolgozik (reggeltől este 10-11ig) nem tud, nem is várom el, h hétköznap segítsen. Nem lehetett megoldani. Hétvége más, de itt is lehet gyakrabban éreztem, h hulla szegény és inkább hagyom aludni. Azt én rontottam el (ezekből kiindulva), h éjszaka sem kellett felkeljen (ha kérdezte is, akkor sem). Neki ís kell energia, helyt kell tudni állni egész nap. Megoldom. Kommandós vagyok és bírom. Általában nem is akadok ki. (most majd úgyis minden változik, de ki tudja mit hoz).

Abban hiszek, h az energia végtelen, kis feltöltésekkel át tudsz menni mindenen, és majd könnyebb lesz (bízom benne). Tudom, h megvan ebben a típusban a veszély. Azt mondják olyan mint egy nagy fa, melynek ágai meghajlanak a szélben, de ha sok nagy vihar jön, egyszer törik el a törzse. Nem mondom, h ez a jó út, de ilyen vagyok.

Már kipihentebben, igenis süt a nap :).

:( vhogy nagyon szarul érzem magam. Meg lehet utálni ezután.

Tegnap életében először, kikapott a Medve. De a lelkemnek csak rosszabb lett. Vhogy azt érzem, h nem igazán értjük meg egymást (a tekerd el csak hab volt a tortán). Minden jól indul, de szarul fejezzük be, mert egyszer csak vált és homlokegyenest a hülyeséget akarja/csinálja. Annyira meguntam az állandó Nem-eket hajtogatni. És a legszörnyűbb, h tudom, h érti, mit szeretnék, mert tudja csinálni/mindent, csak van h direkt nem akarja, sőt.

És a legszörnyűbb, mikor a fejedben megszületik egy érzés (no ezért lehet utálni), h csak ÖT perce gyerektelen akarok lenni. H eltűnhessek a világból és kisírhassam magam. Csak öt percre hagyjon magamra, engedjen el, ne ANYAAAA-zon. Öt percre.

(Közben imádom mindkettőt, és nem cserélném el soha!!) Valahogy vissza kell találjak.

Közben egy csomó jó dolog is történik. A nyuszi folyton nevet, mosolyog Medvére is, eszeget, tanul ülni, forogni, hason pancsol. Olyan drága :) imádom. Medve tök okos (lenne), egész jól kezd alakulni a bilizés, egyedül fürdik egy ideje (halálos mikor fület mos :)), tanulunk öltözködni, cipőt húzni, ugrálni (olyan mintha nem tudna ugrálni :)), továbbra is mászóbajnok (ennek csak a játszótéri kerítésnél nem örülök). Meg sorolhatnám. Tök jó kedvem lenne, csak nagyon rosszul esett ez a tegnapi élmény, és úgy nyomaszt....

Hmhmhm... szóval, egyre több kérdés merül fel bennem.

Az ötletelgetés, meg szerezzünk időt (bölcsi Medvének) mind egy tőről fakad. Mégpedig, h megcsapott a változás szele. Még csak lanyha szellő, de egy pillanat és változhat (úgy érzem), és egyre erősebb (most már szinte konkrét). Több láb kell. Ez tény. De mit csináltok, ha apácska munkája nincs. Na és ez az, ami tök furán érint. :)

Mert az elején zavart, h úgymond nem csinálok 'semmit', csak itthon baba, majd teljesen lefoglalt, és bár nem mondanám, h erre építettél két gyereket, de az biztos, h nyugalmat adott.

És számomra vicces, h most értessz meg megint egy rakat dolgot magadból. A jelszóhoz ragaszkodni szeretnék, úgyhogy a kezdeti kis félszt le kell vetkőznöm (a kis félsz új dolog, de még inkább érzem a két gyermek súlyát). És hajrá. V saját, v fix, KELL vmi, amire építhetsz. (Az is új magamnak magamból,h  egyre jobban érzem, h vmi biztos, fixebbnek tűnő nagyobb nyugalmat ad, és bátrabban ötletelek amellett, mint ha teljesen bizonytalan minden.) Plusz :) belefeledkezve a pillanatnyi terelgetésbe (gyermekek), tök fura újra visszaállni normális üzemmódba, arra gondolok, h elsőre még eszembe villan: tyű állásinterjú, hova tudnék elhelyezkedni,  mennyire ragaszkodsz a szakmádhoz, v mindegy bármit megcsinálnál,aztán majd,

tyű a mindenit, MERRE LESZ AZ ÉN UTAM.

Nem is tudom, sok mindent szeretnék leírni, de még nagyon kavarog. Majd.

Most komolyan kérdezem. Azon jár a fejem, h nem lehetne egy olyan oldalt csinálni, melyet közösen többen írnánk? Olyasmi a kép a fejemben, h mindenféle téma lenne, közélet, életmód,fogyókúrák, anyadolgok, lököttségek, bármi ami vki fejében felmerül, és érdekesnek találja. Együtt írnánk. És bárki hozzászólva tovább szerkeszti. Pl.:fogyókúrás módszerek. És tök jó tapasztalatcsere. V pl böcsik-ovik-sulik, de tudsz értékelni. V jó cuccok a neten, vásárolj okosan. V ha közélet, akkor egy hírhez hozzá is lehet szólni, nem csak olvasni. Ha jól megvan szerkesztve az oldal más mint egy sima fórum. Olyan mint egy bulvárlap, csak blogos és kommentelhető. (címe lehetne kisnagyvilág, v puding)

Szerintetek ez hülyeség?

Azért elképesztő, h mennyire rugalmas maga az ember. Ha nem figyel oda, szinte csak sodródik, bármilyen váratlan helyzet, bármilyen változásban, végül mindig megtalálja, feltalálja Önmagát. És ott van Ő(, az örök).

Az jár a fejemben, h vajon csak véletlen, h gyakran megesik, h a szülők/nagyszülők beteljesületlen vágyait gyakran a gyermekeik valósítják be. Lehet, h ez nem igaz, de egy csomószor hallottam ezt igazoló történeteket. Meg valahol a saját családomban is láttam erre példát. Pl.nagypapa sebész szeretett volna lenni, de egy olyan korban született és egy olyan családban, h ezt nem engedték, megszabták,h oda nem mehet. És abszolút nem a megfelelni vágyásból, de a lánya három éves korától csakis orvos akart lenni, és az lett. Ezzel beteljesült ez az álom is. Talán csak azért, mert annyiszor hallod a szeretett embertől, h mire vágyott volna Ő, milyen jó is lett volna az, milyen jó dolog is az, h az marad meg, h az mennyire jó lehet. És egyszer csak te is arra vágysz, tán nem is tudatosan, de idővel arra haladsz. Kiváncsi lennék, kinek mire vágytak a felmenői :)?

Ha van ebben vmi, akkor nekem azt az álmot kéne megvalósítani, h CSALÁD. Szerető, meghitt, összetartó, meleg. Mama mindig erre vágyott, és nem sikerült megteremtenie, elérnie.

Az is egy érdekes kérdés, h miért pont olyanra vágysz, amit végül az élet nem ad meg (tán pont ezért, de ezt előre nem mindig tudod). A Vörös Oroszlánban biztos azt mondanák, h mert ezt kéne megugord, és mintha éreznéd. Aztán vagy sikerül v sem. Vajon tanulsz e a kudarcból, v sem? A lényeg mégiscsak benned volt elrejtve (akár tetszik akár nem). Tudtál e fejlődni a célért?

Amit még most úgy érzem még erősebben látok, h minden döntésedet szívből kell vállald és elfogadd. Nem mondhatod, h sebaj jó ez most így (inkább megalkudni a MOST jóval, miközben ismered magad belülről, h mi is fontos neked). Vagy ha így döntesz, akkor később is vállald, ne ez legyen az, ami hiányzik.

Szombaton elértem fáradtságom csúcspontját (fog nagy fronton lázzal, nyüszi a kisfronton nem alvással sehol), . Én ilyen szarul már régen nem voltam. Annyira fájt mindenem, rázott a hideg egész nap, fájt a bőröm (mintha lázas lennék de nem). Égett az arcom, a szememről nem is szólok, inkább a karikát jelzőzhetném. A tartásom akár egy neandervölgyié, és úgy is jártam. Sőt lehet még ő is kinevetett volna.

Menekülésként egy forró kádban lebegő lótuszként este megtettem nővé válásom következő lépcsőjét. Miközben ott tartasz, h mmm nincs lábad..mmm nincs karod...mmm nincs bőröd ( a szemet nem sikerült kimmmümmögni), először értettem meg a kozmetikai relaxációk áldott hatását. Odáig ugorva, h még vágytam is rá. Elképzelve, h csak fekszel, csudajó krémek frissítik a bőrödet, regenerálják, ellazítják. Masszírozva kicsomósítanak, míg nem lazulsz el teljesen. Illatuk átölel, és elrepít egy lágy rétre. És csak vagy, miközben minden érted van, h üde és friss, megújult legyél. Mmmm és mmmm (újra és újra ez a kép). Még így is üdített. Úgyhogy egyszer majd kipróbálom, és nem érzem, h innentől kezdve valaha is le tudnám szólni mindezt (kivéve aki mindig ezt teszi fáradtság híjján is).

Jáj de nehéz kérdés.

Adva van egy ember. Aki bár nem az apám, mégis szeretem, mint ember. 21 éve ismerem. Először háttérben, majd próba családként működve. Bár ez utóbbi kamaszkorban indult, így sok harc és lázadás övezte. Majd fontos lett. Szeretem. Imádom a humorát, imádok vele túrázni, beszélgetni. Tudom, h elég nehéz eset, túl hirtelen ember. De éreztem, h ő is ad a véleményemre. Tök jó lett a kapcsolatunk, míg nem lett saját családom. Utána is jó, csak kicsit távolabbnak érzem, ritkán látom, külön őt nem keresem (pár alkalmat leszámítva), de akkor is fontos. Bár nem apa, mindig nagyapaként gondolok rá. És valahol mindig csodáltam a kapcsolatukat, mert teltek az évek, és mindig képesek voltak lángolva szeretni, tiszta szerelemmel, dúló érzelmekkel. Reményt adtak, h meg lehet csinálni. Nem biztos,h el kell múlnia a szerelemnek.

Volt ez így a nyárig. Majd vhogy mindkettő szerint vmi nem lett ugyanaz. Elmúlt? Azt mondták nem, csak mégsem találtak vissza ugyanabba a lángba. De szeretik egymást, és együtt képzelik el az öregkorukat is.

Közölték végül tegnap, h szakítottak. Most végleg. Különköltöznek, és vége. Szisz felmondott  a főorvosi székből (ok hirtelen nincs, terv más nincs, csak ha rossz vmi, ennyire hirtelen kirúg mindent a lába alól). Vmi nagy baja lehet, érzem. De már nem igazán tudom, h tudok e neki segíteni. Érzi e, h mellette állnék, mindegy h alakul.

Tudnám tartani vele a kapcsolatot később, v elveszítem? (tudom, h ez két emberen múlik, idővel dől el, mégis azóta csak ez a kérdés jár a fejemben, sajnálnám, ha elveszíteném, de nem csak rajtam múlik. Hozzáteszem, még nem beszéltem vele azóta, erőt és gondolatot gyűjtök, meg nem tudom, mindezt át tudnám e neki adni ).

egy idézet ami nagyon tetszik (pláne a vége)

"Valamennyien saját életünk kovácsai vagyunk: akár tudjuk,akár nem, akár akarjuk,akár nem - akár tetszik, akár nem." Z.Bauman

Komolyan sokkal kreatívabb nálam Apácska. V csak nagyon ismer. :) Volt a gyurma karácsonykor, most meg egy kis füzetke lett a csoda. Egyrészt gyönyörű, brutális, h mennyire kimunkált, itt bőr, amott vhogy csillog, nem tudok betelni vele. :)

És ez egy varázskönyv, melybe én megrajzolom az álmot, a varázslatot; MI pedig majd megvalósítjuk!

Jaj de jól esett ez a pár tavaszi nap. Kicsit felpezsdültünk, mentünk minden fele, szereztünk új barátokat. :)

No meg kicsit visszakaptam egy régi életérzést. Ugyanis elkezdtem élesben tőzsdézni. :)  Meglátjuk, h mit mondok majd egy hónap múlva, és mi lesz a befektetett anyaságimmal. :) De egyelőre olyan jó, kicsit hasznosabbnak érezni magam, és a régi izgalmakból is visszaad valamennyit.

Hol is tartok most, megint elkapott egy csomó kérdés. Miért is olvasok/írok blogot? Mert kikapcsol kicsit, mikor olvasok és megnyugtat. Mert sokszor jólesik kiírni az aktuális lököttségeket és utána sokszor meg is szűnik. Viszont minden elismerés, aki ezt esetleg olvassa, mert visszanézve (kerestem pár dolgot az elejéről) hát elég uncsi, sőt. :) nem vagyok egy író meg kell hagyni, persze maradnak kedvenc bejegyzések, de akkor is.

Picit megint egyedül érzem magam, félek h távolodnak a barátaim (hol fizikálisan elkerül, elutazik messze). És lehet, mondani sem tudok sokszor újat, érdekeset. Bezúz a mindennapok egymásutánja és csak úgy vagyok. Pörgök, elvégzem, türelmes vagyok. Aztán néha megállsz és olyan üresnek, egysíkúnak érzed. Mást is szeretnél, eszedbe jut sok régi vágy,terv, melyek hirtelen oly messzinek tűnnek. Valaha elérem...majd...

És persze édes, aranyos, nagyon szeretem, nem cserélném el, néha a hajam eldobom ugyan, de nem változtathatsz, nem unhatod meg, ez már az alap, amire újra fel kell építsd, az új vágyakat, terveket, v a régieket kell átformáld erre.