Manolak:)

jaja, sim kártyás dobozt kerestem , :) s mi mindent rejtenek a fiókok :)

1. Legyen naponta fél óránk csak magunkra! :Rengeteg benyomás, esemény, feladat. Hát szánjunk arra időt, h átgondoljuk saját viszonyunkat az előttünk v mögöttünk álló eseményekhez. Mire kell felkészülnünk, mik lehetnek kényes pontok, v mi az, ami nehéz benne, bonyolult, v hogyan történtek ott a dolgok, mi volt benne a szerepünk.

2. Fogalmazzuk meg viszonyulásunkat számszerűen! :Mennyire sikerült ez jól v rosszul? Miért? Mitől ennyi? Mitől lehetne jobb? V mennyire vagyok nyitott? Mennyire kedves? Mennyire feszültségtűrő v alkotókész? Mennyire stabil? Mitől ennyi, mitől nem több v kevesebb?

3.Képzeljünk el úgy egy eseményt, amiben részt vettünk mint egy filmet! (nekem ez a kedvenc) :Ha valamilyen esemény valamiért érdekes maradt bennünk, nyomokat hagyott bennünk, ha érdekel, h milyen szerepet játszottunk és játszhattunk volna, képzeljük el utólag, mint egy filmet és nézzük meg kívülről. Lássuk benne magunkat mozogni, beszélni, viselkedni, és hagyjuk hatni a látottakat.Figyeljük meg, milyenek vagyunk. Milyen benyomást, érzelmeket ébresztünk magunkban? Milyennek látjuk magunkat?Ha érdekes, képzeljük el magunkat máshogy.Játsszuk el gondolatban!

4.Próbáljunk ki új viselkedéseket, tegyünk mást, mit szoktunk! Ha eddig visszahúzódtunk, most próbáljunk szóvivők lenni. V fordítva. Figyeljük meg, h észreveszünk e változást, melyet lehet eddig a megszokott szerepünk miatt nem is vettünk észre. Vajon miért ezt a szerepet viseljük általában? És milyen szerepek vannak még? Az odafigyelő, a kritikus, a támogató, a cinikus, az optimista? Hát még?

5. Gondoljuk végig mitől vagyunk egyediek! (ez is kedvenc) : Mindenki karakter, mindenki más. De vajon tudjuk e, mitől vagyunk mi magunk mások? Ne értékeljük, ne bíráljuk magunkat, csupán hagyjuk, h lazán megfogalmazódjon bennünk saját, egyediségünk természete.

Ez egy cikk volt, de nagyon bennem maradt, és szerettem volna pár gondolatát megörökíteni. Most valahogy közel érzem magamhoz ismét. Ez csupán egy sajátos átfogalmazása, nekem mit mondott.

Van úgy, h meghaladnak bennünket a dolgok. Beágyazódunk saját életünkbe. Mintha megdermedtünk volna, elfeledve, milyen gyorsan változik körülöttünk minden. Nem beszélve arról, ami bennünk zajlik akkor, mikor elveszítünk valakit, valamit.

Az egész akkor kezdődött, mikor valami véget ért.

Mikor minden megváltozik ez lesz az egyetlen biztos pont, nehéz nem ebbe kapaszkodni. A kezdetnek és a végnek egyetlen pontra esik a közös része, de olyan súlya van, mint egy lélekre kötött nehezéknek, mely egykedvűen rombol szét mindent az addigi életedben.

A veszteségbe öltözött változásban nem a megértés a legnehezebb, hanem az új állapot elfogadása. Többnyire ülsz és figyelsz. Ülsz a szobában, ülsz a barátaid között, a munkahelyen. Olyan, mintha minden rémálmod szebb lenne a valóságnál, és hiába próbálod túlélni csonka önmagad, ha a saját félelmeid foglya vagy.

Akkor is az a jó, h egy pontra esik a vég és a kezdet, még ha ekkor az utóbbi kevésbé hangsúlyos, mert ott a nehézség is ebben, h félelemmel tölt el. Sokfejű bűntudat ural, hol a remény olyan, mint egy szösz a kabáton-bármikor eltávolítható. A bizalmat és önbizalmat keresed, hisz érzed, h nemcsak a túléléshez, de a változás elviseléséhez is bizalom kell. Ami biztos, h nem lehet önmagunk elől elfutni. Mindent, amit az élet jelent, csak ennek részeként élhetsz meg.